A kígyó vedlése.
Az illúziók lehullása a belső határok megszületése, az identitás megváltozása.
(Ezzel zárul a Neptunusz éve)
A Kígyó éve fájdalmas volt, de ugyanakkor felszabadító is. Nem harsány, nem robbantott, nem döntött romba látványosan, csendben levette a fátylat.
Sokan tapasztalták meg, hogy megváltozott az emberekhez való viszonyuk. Mintha tisztábbá vált volna a látás – nem azért, mert kerestük, hanem mert nem lehetett tovább nem észrevenni. Arcok, szándékok, kapcsolati minták váltak egyértelművé. Nem gonoszabb lett a világ, hanem láthatóbb.
Lélektani értelemben ez a projekciók lebomlásának időszaka volt. Annak a felismerésnek a tere, amikor már nem azt látjuk a másikban, amit hinni szeretnénk, hanem azt, ami ténylegesen jelen van. Ez fájdalmas élmény lehet, mert együtt jár az illúziók elvesztésével – valójában azonban érési folyamat.
Nem bizalmatlanságra tanított, hanem arra, hogy különbséget tegyünk naivitás és tiszta látás között.
Sokan szembesültek azzal, hogy eddig túl sok mindent magyaráztak meg mások helyett, túl gyakran mentek szembe a saját belső jelzéseikkel, vagy túl sokáig tartottak fenn olyan kapcsolati dinamikákat, amelyek már nem voltak élők. Ez a folyamat nem büntetett – leállított.
A lényeges különbség, hogy a felismerés nem megtorlás, hanem védelem.
Amikor már nem írjuk felül azt, amit érzünk, nem kényszerítjük magunkat bizalomra ott, ahol nincs biztonság, nem akarjuk mindenáron megmenteni a másikat a saját működésétől.
“Mindenki annyi szeretetet képes adni, amennyire önmagát szeretni képes. Mindenki olyan mélységekig képes látni téged, amilyen mélyen lement önmagába.”
Túl sokáig választottunk másokat önmagunk helyett.
Ez az időszak nem önmagában volt kijózanító, hanem azért, mert egy hosszan tartó, ködös működésmód végére tett pontot.
A Neptunusz évei az oldódásról szólnak. Feloldódnak a határok, az identitások, a realitásérzék. Könnyebb hinni, mint látni. Könnyebb remélni, mint rákérdezni. Könnyebb megmagyarázni a másik viselkedését, mint elfogadni azt, amit valójában tesz.
Ez az energia nem gonosz, de hajlamos összemosni a vágyat a valósággal. Idealizálásra, megmentésre, önfeladásra késztet – gyakran úgy, hogy mindezt szeretetnek nevezzük és ez sokaknál évekig így működött.
Kapcsolatokban, élethelyzetekben, önazonosságban de akár önmagukban, személyiség jegyeinkben.
Nem azt láttuk, ami volt, hanem azt, amit szerettünk volna hinni. Nem gyengeségből, hanem mert ez a működés akkor ismerősnek, biztonságosnak tűnt.
Ez a köd azonban lassan oszlani kezdett, nem drámai eseményeken keresztül, nem botrányokkal, hanem azzal az érzéssel, hogy:
„Valami elmozdult bennem, és onnantól nem tudtam ugyanúgy látni tovább.”
Egyszerűen összeállt a kép.
Lélektani szinten ez a projekciók visszavételét jelentette. Azt a pontot, amikor már nem vetítjük ki a másikra a saját reményeinket, hiányainkat, megváltásvágyunkat vagy a „majd megváltozik” történetét.
És itt vált világossá, hogy nem minden csalódás vereség, van amelyik idegrendszeri megkönnyebbülés.
Tisztánlátás, határok, gyógyulás.
Sokan úgy élték meg, hogy az emberek „megmutatták az igazi arcukat”. Valójában nem ők változtak meg – a látás lett tisztább. Megszűnt az a szűrő, amin keresztül eddig néztük őket. Fontos azonban kimondani, hogy ez nem kizárólag negatív értelemben történt. A tisztánlátás nemcsak csalódásokat hozott, hanem megerősítéseket is.
Voltak kapcsolatok, amelyek a fényben megálltak.
Emberek, akiknek a jelenléte letisztultabbá, egyszerűbbé, őszintébbé vált, akikről kiderült, hogy nem a köd tartotta össze a kapcsolatot, hanem valódi tartalom. Ez az időszak nem csak arról szólt, hogy minden lehulljon, hanem arról is, hogy csak az maradjon, ami valódi. Ami nem illúzióra, manipulációra, projekcióra, megmentésre épült, hanem kölcsönösségre és belső igazságra. A valódi arc meglátása ezért nem mindig volt fájdalmas. Sokszor inkább megnyugtató. Visszaigazolta, hogy létezik tiszta kapcsolódás, és hogy nem minden kötődés a Neptunuszi ködben született. A tisztánlátás ebben az értelemben nem elvett, hanem szétválasztott: azt, ami csak hitt volt, attól, ami valóban jelen van.
“Sokszor mi tartunk fenn illúziót, mert félünk a valóságtól.”
Ez a felismerés fájhatott, mert együtt járt annak belátásával, hogy nem mindig a másik tévesztett meg minket. Sokszor mi tartottuk fenn az illúziót, mert féltünk a valóságtól.
A tisztánlátás azonban nemcsak a külvilágot tette láthatóvá, hanem a saját belső működésünket is.
Ebben a folyamatban különösen beszédes a kígyó szimbolikája. A kígyó a Skorpió archetípusához kapcsolódik: a mélységekhez, a rejtett rétegekhez, ahhoz, ami nem látható első pillantásra, mégis mindent meghatároz. Nem felszínt vizsgál, hanem okot, nem tünetet, hanem gyökeret, ezért a kígyó nemcsak az átalakulás, hanem a gyógyulás jelképe is. Nem a gyors megkönnyebbülésé, hanem annak a gyógyulásnak, amely akkor kezdődik, amikor már nem tagadjuk azt, ami fáj.
Ez a belső munka mély és sorsfordító olyan rétegeken vezetett keresztül, ahol a régi énkép már nem volt fenntartható, és a megszokott szerepek fokozatosan feloldódtak.
Nem külső válaszokat adott, hanem belül tette láthatóvá azt, ami addig rejtve maradt. Nem megjavítani akart, hanem visszavezetni ahhoz a belső ponthoz, ahol már nem lehetett nem látni, és nem lehetett nem érezni.
Levedlés. Transzformáció. Árnyék Én.
Megjelentek csendes eltávolodások, magyarázat nélküli lezárások, belső elengedések. Nem drámával, hanem felismeréssel. Az ember egyszer csak nem tudott ugyanúgy jelen lenni bizonyos kapcsolatokban, mert már nem volt mit elhinnie róluk.
Megtanította, hogy a tiszta látás nem keménység, hanem önvédelem, és nem minden elengedés kudarc, hanem felszabadulás.
Néha a legnagyobb fejlődés az, amikor nem tovább lépünk – hanem kilépünk.
A régi rétegek leváltak, ezzel együtt a túlmagyarázás, az idealizálás
—a „majd más lesz” történetek.
Nem nem keményebbé, hanem érettebbé tett.
A Neptunuszi köd felszállt.
A látás visszatért.
© Kamilla Csigás ✦ JadeVenusLifeOfTheStars — All Rights Reserved
JadeVenusLifeOfTheStars 